Bluewell... apró kis városka, valahol Philadelphia mellett. Az ember itt mindenkit ismer és őt is ismeri mindenki. Itt mindenki tudja az összes titkod és bűnöd. Az emberek csak úgy átnéznek rajtad, ha valami kiderül rólad amit ők nem tudnak elfogadni. A nevem Flora Wearhouse, de mindenki csak Flonak hív. Kiválasztott vagyok. Hogy ez mit jelent? Azt, hogy a pokolra száműztek... Amióta az apokalipszis kitört mindenki meg van őrülve és megbolondult. Mindenki fél, és ha az emberek félnek abból semmi jó nem származik. 1 hónapja mikor Atlanta és Philly megfertőződött az egész USA össze dőlt. Mindenki el menekült, el messze innen. Amerika összeomlott. Hogy mi történt? Ja, hogy azt kihagytam volna? Pedig olyan egyszerű. Egy eszement vadbarom sugár fertőzött bombát küldött Washingtonba, Los Angelesbe, New Yorkba, Atlantába és Philadelphiába. Vicces nem? Az ember azt várná ilyenkor, hogy az elnök a minisztérium és más "hű de okos" emberek segítsenek nekik... Hát nem! Már rég nem tartózkodnak az országban, sőt mi több, szerintem már a kontinenset is elhagyták. Az utolsó "jó tettük" az az volt, hogy fogták magukat és random kiválasztottak 7 szerencsétlen kamaszt és száműzték őket egy kis városkába, védekezni és felügyelni. Szóval így kerültem én a bátyám, és a hat éves kislánya össze Tessával, Charlieval, Willel, Edwarddal és Jareddel. De, hogy helyzetünket még jobban megbonyolítsam el kell valamit mondanom nem vagyunk egyedül... Halottak sokasága fetreng kint az utcán, de van egy köztes állapot. Ami talán a legrosszabb. Amikor az ember érintkezik egy sugár fertőzött emberrel ő is rögtön azzá válik és így lesznek a fertőzöttek. Amikor azt látod, hogy kelések, horzsolások és égési sérülésekkel van teli egy személy jobb, ha messziről elkerülöd. Ezek az emberek nem tudnak meg halni... Tudom nehéz elhinni de így van, a szervezetük küzd oda bent, de hiába. Hiába minden, ők már csak szenvednek. Első sorban ez is a feladatunk, hogy őket megöljük, így mindenkinek könnyebb lenne nekik is és nekünk is. Olyasmik, mint a zombik, egy különbséggel, hogy ők is emberek. Emberek. Emberi szívvel és lélekkel. Arról nem tehetnek, hogy ilyenek, épp ezért is fáj őket legyilkolni. De ez a feladatunk, hogy emberek öljünk. Helyesbítek beteg embereket öljünk. Mondtam, ez maga a pokol... De ez így megy már egy hónapja, lassan mind bele törődünk.
Emlékszem amikor először ide kerültünk. Azt mondták, hogy búcsúzzunk el a szüleinktől. Megtettük. Anya sírt, apa is. Erre mit mondjon az ember... Ott hagyni azokat akiket a legjobban szeret és tisztel, akik felnevelték, hát nem könnyű. A bátyámnak Painnek megengedték, hogy kislányát Dawnt magával hozza, így hárman indultunk el az utolsó vonattal. Ez szó szerint értendő ugyan is ezután nem, hogy autó, villamos, metró, buszok de még a vonatok sem jártak. Áram nélkül maradtunk. Minden kihalt. Mind tanácstalanok voltunk. Egy hosszú csendes vonat út után leszálltunk a Bluewell-i állomáson és végleg hátat fordítottunk a múltunknak. Ott állt egy kusza kontyba szedett hajú 18 éves lány, egy magas vékony testalkatú 21 éves fiú és egy édes hosszú barna hajú 6 éves kislány. Nem sok séta után megérkeztünk a jövőbeli "otthonunkba". Egy férfi fogadott aki mögött 5 másik megszeppent és ideges kamasz állt. Ez volt az első alkalom amikor megláttam Mikeot és a többieket. Mike Witerspoon 45 év körüli borostás férfi, szájából egy szivarka lógott ki. Arca kemény volt, de mégis észre lehetett benne venni valami féle lágyságot.
-A nevem Mike Witerspoon, de nyugodttan hívjatok Coconak. Most pedig jöjjetek, meg mutatom a szobákat.-mondta egy hamiskás mosoly kíséretében.
Mind követtük őt. Mikor beléptünk az épületbe, pont olyan volt, mint aminek képzeltem, hideg és sivár. Ahogy Mike végig vezetett minket a folyosón kirázott a hideg. Az utolsó szoba volt a miénk. Én Dawnnal, egy szőke hajú lánnyal és egy barna hajú lánnyal kerültem össze. Coco végül magunkra hagyott minket és így elkezdhettünk kipakolni és egy kicsit össze ismerkedni. Csendben segítettem elrendezkedni Dawnnak.
-Ő a kishúgod?-kérdezte a szőke lány félve.
-Nem ő a bátyám lánya.-válaszoltam barátságosan.
-És a kis hölgy éves?-kérdezte a másik lány Dawntól.
-Hat és nem vagyok kicsi.-mondta Dawn kezeit a kis csípőjére helyezve és bandzsítva próbálta össze ráncolni homlokát, mire mindannyian elnevettük magunkat.
-Egyébként Tessa Burnstone vagyok.-mondta a barna hajú lány és laza kis mosolyra húzta száját.
-Én meg Charlie Shelldon.-mondta a szőke hajú lány és kezet nyújtott.
-Sziasztok az én nevem Flora Wearhouse de hívjatok nyugodtan Flonak, ő pedig Dawn.-válaszoltam nekik kedvesen.
A lányokkal vidáman cseverésztünk el még egy jó darabig, meg feledkezve mindenről. Arról, hogy a világ romokban, hogy messze vagyunk a családunktól és a ténytől, hogy akár bármelyik percben meghalhatunk. Ismerkedésünket egy hangos bemondó hangja szakította félbe. Mindenkit meg kértek arra, hogy menjen az állomásra. Mikor oda értünk órákig álltunk az Októberi tűző napon, mikor egyszer csak hangokat hallottunk a távolból. Olyan volt mintha valami jönne és egyre közelebb érne hozzánk. Sokat azonban nem tévedtünk. Egy vonat állt meg hatalmas csikorgással előttünk. Csak bámultunk, mintha legalábbis Isten állna előttünk. Vonat... Most? És ugyan ki van rajta, vagy ki vezeti...? Vagy ki küldte? Ekkor az ajtók hatalmas csattanással kivágódtak és szó szerint kiestet belőle egy szét marcangolt véres test a vagonból.
-Mi a...-kezdte mondatát egy barna göndör hajú fiú, de ideje befejezni már nem volt.
Emlékszem amikor először ide kerültünk. Azt mondták, hogy búcsúzzunk el a szüleinktől. Megtettük. Anya sírt, apa is. Erre mit mondjon az ember... Ott hagyni azokat akiket a legjobban szeret és tisztel, akik felnevelték, hát nem könnyű. A bátyámnak Painnek megengedték, hogy kislányát Dawnt magával hozza, így hárman indultunk el az utolsó vonattal. Ez szó szerint értendő ugyan is ezután nem, hogy autó, villamos, metró, buszok de még a vonatok sem jártak. Áram nélkül maradtunk. Minden kihalt. Mind tanácstalanok voltunk. Egy hosszú csendes vonat út után leszálltunk a Bluewell-i állomáson és végleg hátat fordítottunk a múltunknak. Ott állt egy kusza kontyba szedett hajú 18 éves lány, egy magas vékony testalkatú 21 éves fiú és egy édes hosszú barna hajú 6 éves kislány. Nem sok séta után megérkeztünk a jövőbeli "otthonunkba". Egy férfi fogadott aki mögött 5 másik megszeppent és ideges kamasz állt. Ez volt az első alkalom amikor megláttam Mikeot és a többieket. Mike Witerspoon 45 év körüli borostás férfi, szájából egy szivarka lógott ki. Arca kemény volt, de mégis észre lehetett benne venni valami féle lágyságot.
-A nevem Mike Witerspoon, de nyugodttan hívjatok Coconak. Most pedig jöjjetek, meg mutatom a szobákat.-mondta egy hamiskás mosoly kíséretében.
Mind követtük őt. Mikor beléptünk az épületbe, pont olyan volt, mint aminek képzeltem, hideg és sivár. Ahogy Mike végig vezetett minket a folyosón kirázott a hideg. Az utolsó szoba volt a miénk. Én Dawnnal, egy szőke hajú lánnyal és egy barna hajú lánnyal kerültem össze. Coco végül magunkra hagyott minket és így elkezdhettünk kipakolni és egy kicsit össze ismerkedni. Csendben segítettem elrendezkedni Dawnnak.
-Ő a kishúgod?-kérdezte a szőke lány félve.
-Nem ő a bátyám lánya.-válaszoltam barátságosan.
-És a kis hölgy éves?-kérdezte a másik lány Dawntól.
-Hat és nem vagyok kicsi.-mondta Dawn kezeit a kis csípőjére helyezve és bandzsítva próbálta össze ráncolni homlokát, mire mindannyian elnevettük magunkat.
-Egyébként Tessa Burnstone vagyok.-mondta a barna hajú lány és laza kis mosolyra húzta száját.
-Én meg Charlie Shelldon.-mondta a szőke hajú lány és kezet nyújtott.
-Sziasztok az én nevem Flora Wearhouse de hívjatok nyugodtan Flonak, ő pedig Dawn.-válaszoltam nekik kedvesen.
A lányokkal vidáman cseverésztünk el még egy jó darabig, meg feledkezve mindenről. Arról, hogy a világ romokban, hogy messze vagyunk a családunktól és a ténytől, hogy akár bármelyik percben meghalhatunk. Ismerkedésünket egy hangos bemondó hangja szakította félbe. Mindenkit meg kértek arra, hogy menjen az állomásra. Mikor oda értünk órákig álltunk az Októberi tűző napon, mikor egyszer csak hangokat hallottunk a távolból. Olyan volt mintha valami jönne és egyre közelebb érne hozzánk. Sokat azonban nem tévedtünk. Egy vonat állt meg hatalmas csikorgással előttünk. Csak bámultunk, mintha legalábbis Isten állna előttünk. Vonat... Most? És ugyan ki van rajta, vagy ki vezeti...? Vagy ki küldte? Ekkor az ajtók hatalmas csattanással kivágódtak és szó szerint kiestet belőle egy szét marcangolt véres test a vagonból.-Mi a...-kezdte mondatát egy barna göndör hajú fiú, de ideje befejezni már nem volt.
.jpg)
